Gondolatok Beniről...
Mert két gyermekünk van...volt...

Délután 17:00 óra. Elindulok a munkahelyemről és közben rád gondolok, megint... Eszembe jut, hogy mi lenne ha... Mi lenne ha hazafelé mikor a 4- es metróról leszállok, a Kálvinon nem Újpest felé, hanem Kőbánya felé mennék és a Nagyvárad térnél szállnék le, mint oly sokszor abban 3 és fél hónapban... Ha már leszállnék a Heim Pálnál jönnék fel, ugyanazokon a megkopott lépcsőkön, mint annak idején... Mi lenne, ha elsétálnék a kórházig, egészen a bejáratig... Nézném az ajtót és azon gondolkodnék, hogy mi lenne ha bemennék...az ajtón és elsétálnék a folyóson a belső udvarra vezető fotocellás ajtóig. Biztos bolondnak néznének, ha tudnák, hogy már semmi keresni valóm itt... És mégis mi lenne, ha nem csak állnék és párás szemmel nézném a ki, be csukódó ajtót, hanem ki is lépnék rajta az udvarra... Majd mikor kiléptem és lassan sétálnék az udvaron nézve a parkot és a sréhen balra lévő szürke épületet ahol az intenzív is van...hirtelen mellbe vágna és feltörne, mint a gejzír a sok emlék ami ide köt ehhez a parkhoz, na meg a... Milyen szomorú szürke ez az épület. Tódulnának az emlékek, a feszült, félelemmel teli napok vagy éppen a remény emlékei, amikor ebben a parkban sétáltam, sétáltunk, bízva vagy egy kicsit reményvesztve miközben gyerekek, beteg gyerekek játszottak az udvar közepén a kis játszótéren.

Elmaradt a szemműtét...
Sajnos azért számítani lehetett rá. Bogi az utóbbi 2 hétben beteg volt, ráadásul a második hét volt a durvább. Több napig láza is volt és csúnyán be is hurutosodott. Hétvégére már jobban volt de sajna még mindig nagyon köhögött. Kedden kellett lemennünk a gyerekorvoshoz, hogy ha minden oké megadja a papírt, hogy mehet a műtét. Sajnos nem adta meg, mint mondta nem akarja vállalni a kockázatot, amiben teljesen igaza volt, mert a felső légutakban még mindig hurutosnak hallotta. Azt ajánlotta, hogy másnap menjünk mindenképpen el a tervezett aneszteziológusi vizsgálatra, hogy ő mondja ki véglegesen, hogy Bogi műthető e csütörtökön vagy nem.

Sűrű hónapon vagyunk túl. Nem húztuk tovább január 10-én elmentünk Sopronba a neurorehabilitációs központba, mint egy utolsó reményként. Miután neurológus doktornőnkkel is megbeszéltük ezt a lehetőséget, és ő is látott benne fantáziát, jól átgondolva (és kiszámolva...) úgy döntöttünk, minél előbb bejelentkezünk, mert nincs értelme tovább húzni. Az idő azért is sürgetett minket, mert február közepén Boginak már szem műtétje lesz és ha nem megyünk el januárban, akkor március előtt esélyünk se lesz rá. Szóval december végén bejelentkeztünk és január 10- én már utaztunk is le az egy hetes kezelésre.